Hasonlattal élve...
A biológiai felfedezések ellényegtelenültek a 21. század elejére. A túl sok párhuzamos fogalomtól túl nagy lett a nevezéktan, ami egyszerűen eltakarta a lényeget. Ez a túlburjánzott nevezéktan tette tulajdonképpen a biológiát komplexszé. Ugyanakkor ha kifésülnénk az összegabalyodott a fogalmakat, akkor hirtelen a dolgok a maguk meglepő egyszerűségében elénk tárulnának. Tegyünk erre egy halvány kísérletet:
A redox reakciók nem egy önálló kémiai fogalom, nem a kémia saját felfedezése, hanem egy mini szikra két mini elektróda között, ami annyira mini hogy csupán egy-két esetleg három elektron kisülése okozza. A lényeg ugyanaz: egy szikra, ami alkalmasint mozgást eredményező láncreakciókat tud okozni, mint az autókban a gyújtógyertya teszi a kompresszált üzemanyaggal. Persze a biológus lánreakció helyett szabályozási útvonalat mond, és mozgás helyett konformáció változásról beszél.
Találós kérdés. Mi az? Bizonyosan konformáció változása okozza a durranás (p < 0.05) és az ezzel párhuzamosan alkalmasint bekövetkező hirtelen halál (p > 0.05) kialakulását, amiben egy kakas nevű alegység játsza a kulcsszerepet a szubsztráns gyorsulásában. A szabályozási kaszkádot egy ravasz nevű alegység konformáció változása indítja el. Véletlen durranások is előfordultak, de a kutatók tragikus halála nem tette lehetővé e véletlen jelenségek alapos elemzését…
A korai kémiával az volt a baj, hogy úgy tett, mintha fizika nélkül is minden reakciót meg lehetne magyarázni. A mai kémikus már nem így gondolja, de sajnos a biológusoknak még mindig így tanítják. Egy kémcsőben ez még akár igaznak is tűnhet, de sejtfalakon belül értelmét veszti kémiai potenciálról beszélni. Ott csak nagyon mini elektromágneses térerők lézetnek. (A világosság kedvéért: sok pici kis térerő együttesen okozza a kémai potenciált. Az entrópia – lévén mérhetetlen – egy gyönyörű szépségtapasza a fizkémnek, mindamellett tökéletesen értelmét veszti, ha egyetlen molekuláról és pár elektronról beszélünk.)
A fehérje-fehérje kölcsönhatásokat tulajdnonképpen nevezhetjük molekuláris mechanikának, a sejt működését pedig akár celluláris gépészetként is kezelhetnénk. A mechanikához hasonlóan az alakoknak, méretnek és anyagösszetételnek nélkülözhetetlen szerepe van a molekuláris mozgás létrejöttében. A DNS szabályozó szerepe megérthetetlen volt addig, amíg rá nem jöttek a kutatók, hogy a DNS mozgása (alakváltozása) közvetlen, de nem lineáris összefüggésben van a sejt teljes belső mozgásával. Talán a marionett bábuhoz lehet hasonlítani, ahol a genomi mozgások rángatják a szálakat, és ahol a szálakon ott csüng a teljes citoplazma és az összes membránfehérje. Ezen szálak valóban léteznek, ez nem csupán metafóra! Még pár év és cikkezni fognak róla (lol).
A genomi DNS-ek tehát felfoghatók olyan apró ficánkoló drótocskáknak, amik apró súlyok le-felaggatása miatt vagy kisülések hatására más-más alakba mozdulnak. Ez a mozgás rángatja aztán a citoplazmába vezető szálakat, amelyek ott apró mikrokapcsolókat vezérlenek, és képesek elindítani egy speciális, programozott láncreakciót. DNS ugyan tud apró spirállá gombolyodni, de ennek akkor és ott így van szerepe: osztódás vagy túlélés. Ugyanez a mechanikai szerep az oka, hogy sem a mitokondrium, sem a kloroplasztisz nem tud megszabadulni a teljes genomi állományától. Működésükhez és osztódásukhoz elengedhetetlenek ezek a rugalmas, gyors alakváltásra képes, izgő-mozgó drótocskák. Végeredményben ez teszi őket intelligens sejtszervecskévé. Hasonlóan, ahogy agyunk plasztikussága tesz minket intelligenssé. (És plasztikusság megint csak gyönyörű, de felesleges kifejezés a (szinapszisok) mozgására…)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.