Tudósítás a jövőből

- avagy értekezés az evolúcióról.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer két fügefa. Az egyik fiú volt a másik lány. A Föld és az Ég gyermekei voltak, Víz volt a dajkájuk, Szél volt a nevelőjük. Minden tavasszal felvették legszebb ruhájukat és nászra keltek. Szerelmük beteljesedésében Ámor, a pici fügedarázs, segített. Szerelmük gyümölcsét, és azzal együtt életük addigi összes tapasztalatát apró magvakba zárva visszaadták a Földnek.

Történt egy tavaszon, hogy késett a pici darázs. Sok dolga akadt, mert Föld anyónak és Ég apónak sok volt a szerelmes gyermeke. A mi két fügefánk szerelme azonban olthatatlan volt. Vágytak egymásra, de a fügedarázs nélkül szerelmük beteljesítetlen maradt. Nyújtóztak egymás felé, de a gyökerek nem engedtek. A Szél nagyon megsajnálta őket, nagyot sóhajtott és egymás karjaiba repítette a fügefákat.  Ölelték egymást, és ekkor megérkezett a fügedarázs. Szerelmük beteljesedett, ám életük hervadni kezdett. Erre megsajnálta őket a Víz és egy tengert körített köréjük.  A fügelány már a tengerbe szülte gyermekeit, majd kar a karban múltak el a tenger alján.

Termésük a vízben érett hallá. A halak nem beszéltek, hisz a Széllel nem érintkeztek. Fügedarázsra nem volt már szükségük, hogy szerelmük beteljesedjen, hisz szabadon úsztak a vízben. Sokáig éltek így, egészen benépesítették a tengert. Ám generációról generációra erősödött bennük a Föld anyó és Ég apó iránti vágy. A Víz azonban nem engedte őket.  Kiugrottak néha-néha a tengerből, és köszöntek a Szélnek.

A Szél megint megsajnálta őket. Tarajosra verte a Vizet, és a háborgó tenger partra vetett néhány halat. Köztük hevert egy szerelmes pár hal.

Nem messze onnan üldögélt Ámor, a fügedarázs. Barátok lettek és Ámor elmondta a halaknak, hogy amióta a tenger elöntötte a kertet, nem csak a fügefáknak segít a szerelemben. A halak elmondták, hogy ők szerelmesek és szeretnék, ha utódaik már a szárazföldön nőnének fel. A méhecske először széttárta karjait, majd rájött, hogyan tudna segíteni a parton, tehetetlenül vergődő halakon. Hat lábából adott kettőt a fiúhalnak és kettőt a lányhalnak. Azok így egymáshoz léptek és átölelték egymást. Szerelmük gyümölcsét Föld anyóra és Ég apóra bízták. Később éhezve, de boldogan múltak el.

Utódaik azonban már lábbal születtek, és nem kellett a parton éhezniük, sem szomjazniuk. Emberré értek a Földön és az Ég alatt. Szépen benépesítették a partokat, újból meg tanultak beszélni a Szél segítségével. Álmukban sokszor megjelent a két szerelmes fügefa, de reggelre mindig elfelejtették, amit láttak.

Szerettek volna ébren is álmot látni. Elmentek a partra a vizet fürkészni, hátha a mélyén megpillantják őseiket, a fügefákat. Ám ott ugyanazt látták lefelé nézve, mint felfelé nézve: az eget. A víz azonban mást is mutatott. Míg a szárazföldön árnyékuk arctalanul követte őket, a vízben az árnyékuknak volt arca. Egymástól aztán azt is megtudták, hogy a víz mindenkinek a saját arcát mutatja. A víz tükröződésében látták a messzi hegyeket, az eget és a csillagokat. Látták a társaikat és magukat, csak a Földet nem látták, amin álltak. Amikor ébren álmodnak, a víz tükröződése jutott eszükbe. Azóta jobb a bal, és bal a jobb…

A történetnek még nincs vége.

(Mi történt a halakkal, akiknek nem jutott láb?  Az egy másik mesébe tartozik…)