Tudósítás a jövőből

2052. szeptember 18.
 

Jákob ígéretéhez híven visszatért a családhoz.

A házban szörnyű látvány fogadta. Az asszonyt és a gyermekeket lemészárolták. Messze valahol a gazos, és kiszáradt kert végében valaki keservesen zokogott. Követte a hangot, és egy fa tövében meglelte a férfit.
 

Kezében fegyver, szemében gyász volt. Hangja erőtlenül szólt:

- Maga a tegnapi sisakos?
- Igen. Kik tették ezt magukkal?
- A szomszéd hegy lakói. – mondta a férfi. Majd vádlón hozzátette: - A maga almái miatt.
 

Jákob nem tudott válaszolni, a bűntudat elnyelte szavait. Szívverése és hangos lélegzése behallatszott a mikrofonba. A lelkének az a bizonyos tükre most biztosan bepárásodna.

Egy jó ideig az eget bámulta, nem kapcsolta ki a videó rögzítőt. Egy fémes koppanás térítette magához. A férfi vágott egy kavicsot a sisakjához.

- Mit bámul? Menjen innen!
- Nem lehet. Magának segítség kell! – szedte össze magát Jákob. – Mutassa a sebesüléseit.
- Maga orvos?
- Egy térítőnek a sebekhez is kell értenie.
 

A férfi hagyta, hogy Jákob kioperálja a lövedékeket a testéből. Sérülései nem voltak életveszélyesek.

- Bíztam benne, hogy belehalok az operációba.
- Csalódnia kellett. – mosolyodott el Jákob, majd elővett valamit a táskájából. - Fogja ezt a belépőkártyát. A déli kapunál ezzel beengedik. Kap rendes orvosi ellátást. Ott biztonságban lesz, új életet kezdhet.
- Nem megyek. – makacskodott a férfi. - El akarom temetni őket.
- Ahhoz nincs a legjobb állapotban.
- Akkor temesse el őket maga. Maga valami térítő ügynök vagy mi, azt régen papnak hívták, nem?
- Rendben. Mondja a nevüket.
- Sanela, a kisebbik lányom, Anita a középső, Milan a nagy fiam – mondta a férfi alig érthetően. - és Ivana volt a feleségem.

Jákob felkapta az ásót.

- Én pedig Matej Tatari vagyok. Ezt a nevet kaptam az apámtól, amikor megszülettem, és így is akarok meghalni.